Első fejezet

Arabellának Turnernek hívnak.

Jó, a nevem igazából Arabella Savage-Turner. Jézus, képes voltam ezt felvenni?
New Yorkban születtem 1994-ben, szüleim Caroline és Lucas Turner.
Három éve végeztem Charles Bowne Állami Középiskolában, letéve angol irodalomból az érettségit.
Jelenleg az Upper East Side 4523-as számú házában élek férjemmel, Jeremy Savage-dzsel.

Na jó. Töröl-töröl-töröl.
Nagyon jól tudom, és mindvégig tudtam is, hogy soha az életben nem fogom elküldeni ezt a szar bemutatkozást.
Azonban amint eltűnik az utolsó betű is, gyötörni kezd a bűntudat. Nagyon jól tudom, hogy munkába kell állnom, és nem bújhatok ki minden egyes alkalommal ez alól, amikor éppen nincs kedvem semmihez…
Felállok az íróasztal elől, és a kanapéra telepszem. Kezembe veszem az albumunkat, aminek az elkészítésére nagyon jól emlékszem. Minden egyes fotót együtt választottunk ki, az én részemről nem egyszer sírás és fájdalom árán.
Az első képen én vagyok és Jeremy. Öt éve készült, akkor ismerkedtünk meg. Jeremy vézna gyerek volt, és egyfolytában az emberek társaságát kereste. Mindig is a bulik középpontja volt, és tökéletesnek látszott. Azt hiszem, pontosan arról volt híres, hogy kifelé másnak mutatta magát, úgy, hogy közben nem árult el igazán semmit, pedig egyfolytában beszélt.

Bezzeg én. Én szinte alig beszéltem valakivel, a szűk baráti körömön kívül. Jeremy-ben volt valami elbűvölő, nem csak az én számomra, de mindegy. Egyszóval mindannyian megjátszottuk magunkat, ami igazából nem megjátszás volt, csak a tiszta igazság: a gazdag, aki nem találja a helyét, és a nincstelen, aki igen, mégis ő az egyetlen, aki nem fogadja el önmagát.
A második kép akkor sikerült ilyen fényesre, amikor éppen együtt töltöttük az első karácsonyunkat. A képet azt hiszem, Ree készítette, a nővérem. A fotónk, melyen anyám erőltetetten mosolyog, apám szó szerint durcáskodik, én pedig Jeremy-be kapaszkodom, indította el bennem a bizonytalanság érzését. Akkor kezdett először mardosni, amikor a elővettem a bőröndöm alsó rekeszéből. Veszekedés és sírás mellett sikerült elérnem, hogy bekerüljön az albumba.

A következő a legkedvesebb mindkettőnknek. Szintén Ree keze munkája, a tóparti házunkban állunk a stég végén, csak mi ketten, és azt hiszem, esik az eső. Jeremy itt kérte meg a kezemet. Az a nap mindig is életem legszebb napja lesz. A dörgéssel, nem csak az égivel, és a kettőnk napjával. Nem érdekelt, hogy ott voltak a szüleim, az sem, hogy másnap hazamentünk, azt pedig elfelejtettem, hogy az utolsó olyan út, ahova Jeremy úgy indult el, hogy még volt hova hazatérnie. A szülei kidobták otthonról. Soha nem felejtem el azt, amikor ott állt az ablakom alatt, és elmondta, hogy nincs hová mennie. Akkor bontakozott ki nyíltan az „Utáljuk-együtt-Jeremy-t” központú mozgalom, méltóságteljes elnökének anyámat kinevezve.