Harmadik fejezet

Harmadik fejezet

A tenyerembe temettem az arcom. Hol tört meg? Melyik volt az a pont az életünkben, amelyik ennyire befolyásolt mindent?
Jeremy és én évfolyamtársak voltunk középiskolában. Én nagyon sokat tanultam, ő meg nagyon keveset nagyon sok mindenről.
Az utolsó előtti évben volt egy szörnyű időszakom. Az otthoni dolgok miatt, azért, mert meg kellett mutatnom azt, hogy viszem valamire. Nem hullott az ölembe minden pusztán a pénz miatt. Sok mindentől lehet pánikbeteg az ember - például a környezete miatt.
Egyik este a házunk előtti utcában, hazafelé menet kaptam rohamot. Szörnyen félni kezdtem, akkor fordult elő velem másodszor, és egyáltalán nem tudtam kezelni.
Leültem a járda szélére és ki tudja, meddig voltam ott, amíg megérkezett Jeremy. Nem hallottam közeledni, csak hogy valaki leült mellém. Megijedtem tőle, és egyikünk sem tudta, mit is kéne csinálni.
Egy ideig csak ültünk ott, és néha egymásra néztünk. Addig a percig soha nem beszéltünk egymással az iskolában.
Egyszer csak rám nézett a világ legszebb szemeivel, és azt kérdezte:
- Miért ülsz itt ilyenkor?
Nem segített vele, nem lettem jobban még nagyon-nagyon sokáig. Egyébként sem egy olyan mondat volt, amit azért rak össze valaki, mert be akar vágódni. Csak úgy megkérdezte. Imádtam érte.
Odaadta a pulóverét és hazakísért. Nem kérdezett semmit én viszont tudtam hogy otthon megkapom a magamét.
-  Különben Jeremy vagyok.
- Arabella - mondtam halkan.
- Azt hittem csak öregasszonyokat hívnak így - közölte.
Muszáj volt elmosolyodnom. Rám nézett és ő is elmosolyodott. Amikor a házunk elé értünk, nem úgy nézett ki mint aki meglepődött.
- Tudod... Eddie Rayson hetek óta arról beszél, hogy apád az elnök első tanácsadója - szólalt meg végül.
- Ügyvéd.
- És ilyen házra futja belőle? - kérdezősködött.
- Több generációs ügyvédek. De... figyelj, mennem kell. Köszi mindent - szörnyen zavarban voltam és nem bántam volna ha mehetek is azonnal. Már a kapu felé tartottam, amikor elkapta a karomat.
- Holnap találkozunk - mondta mosolyogva, és megpuszilta az arcom.

Kerek negyven percig álltam a kapu előtt, amikor is hazaért Ree és megtudakolta, mégis mit keresek itt, miért nem megyek be, de legfőképpen miért állok itt egy két számmal nagyobb, szürke, NewYork feliratú pulcsiban.
Nem mondtam neki semmit, se a rohamról, Jeremyről pedig végképp nem.
Ree a nővérem volt - mégsem bíztam benne nagyon sokáig.

Jeremy napokig nem keresett. Néhányszor összefutottunk az iskolában, de csak köszöntünk, aztán továbbálltunk.

Második fejezet

A zárban kulcs zörög, Jeremy hazajött. Felsóhajtok, de nem rakom el az albumot.

- Szia – kilépek a szobaajtón, és a nyakába ugrom. Egy pillanatra összeér ugyan a szánk, de nem nevezném csóknak, inkább csak megosztja velem a fájdalmát.
Azt akarom, hogy a gyerekünk rá hasonlítson. Azt akarom, hogy ilyen barna szeme legyen, és ha fény éri, aranynak látsszon. Azt akarom, hogy ilyen barna haja legyen, hogy az illata mindig a tengerre emlékeztetessen.
Szeretem Jeremyt, amióta találkoztunk.
- Mondd, hogy hiányoztam – kérlelem halkan.
- Hiányoztál – ez már igazi csók. Miután elszakad tőlem, pillantása az albumra esik. – Miért csinálod ezt?
Szánakozik rajtam. Azt hiszi, hiányzik a családom. Azt hiszi, visszamegyek.
- Csak Ree kérte, hogy küldjek neki néhány képet.
Nem hiszi el. Nem is csodálom. Nem vagyok színész.
- Tudom, hogy ez így nem jó. Tudom, hogy meg kell oldanunk ezt. De ha te nem mész dolgozni, sehogyan sem marad pénzünk… - folytatja halkan.

Ezt a lakást apa vette nekünk nászajándékként. Mindig is egyértelműen anya felé húzott, ha kettönkről volt szó, de nélküle az utcára kerültünk volna.

- Arra gondoltam, hogy… szóval ma beszéltem Mickkel. Azt mondta, vele is előfordult már ez, hogy nem jöttek ki a pénzől. És hát… - elfordítja a tekintetét. Annyira tudom, mi következik. – Szóval ő elvett egy keveset a kasszából, de…
- Nem lophatsz! – kiabálok. Kirántom magam a karjai közül, és lehuppanok a kanapéra az album mellé. Jeremy leveszi a dzsekijét, és mellém telepszik. – Tudom. Nem is, csak…
- Börtönbe akarsz kerülni? – szörnyen érzékeny vagyok, nem tudok tenni ellene, sírni kezdek. – Nem, nem dehogy. Egyszerűen csak jól kell csinálnunk. Én nem bírom nézni ezt, Ara. Tudom, hogy te sem. Nem akarok ilyen nyomorultan élni. Nem akarom azt, hogy néha még enni se tudj, hogy ki kelljen számolnunk mindent. Nem így akartalak elvenni. Ez nem jó. Nem jó a nyomor, ahelyett, hogy akár gazdagok is lehetnénk, ha ki tudnánk fizetni a hiteleket. Szeretlek, Ara.
Mindenféle hitelt felvettünk, diákhitelt, stb. Persze, hogy nem jó, és persze, hogy én is szeretem. Mindezek ellenére magamban tartom ezeket.

- Hogy érted azt, hogy csinálnunk?
- Persze. Egyedül nem tudok kirabolni egy bankot. – Nem neveti el magát. Ez nem vicc.
Ez a valóság, de a legrosszabb fajtából.

Első fejezet

Arabellának Turnernek hívnak.

Jó, a nevem igazából Arabella Savage-Turner. Jézus, képes voltam ezt felvenni?
New Yorkban születtem 1994-ben, szüleim Caroline és Lucas Turner.
Három éve végeztem Charles Bowne Állami Középiskolában, letéve angol irodalomból az érettségit.
Jelenleg az Upper East Side 4523-as számú házában élek férjemmel, Jeremy Savage-dzsel.

Na jó. Töröl-töröl-töröl.
Nagyon jól tudom, és mindvégig tudtam is, hogy soha az életben nem fogom elküldeni ezt a szar bemutatkozást.
Azonban amint eltűnik az utolsó betű is, gyötörni kezd a bűntudat. Nagyon jól tudom, hogy munkába kell állnom, és nem bújhatok ki minden egyes alkalommal ez alól, amikor éppen nincs kedvem semmihez…
Felállok az íróasztal elől, és a kanapéra telepszem. Kezembe veszem az albumunkat, aminek az elkészítésére nagyon jól emlékszem. Minden egyes fotót együtt választottunk ki, az én részemről nem egyszer sírás és fájdalom árán.
Az első képen én vagyok és Jeremy. Öt éve készült, akkor ismerkedtünk meg. Jeremy vézna gyerek volt, és egyfolytában az emberek társaságát kereste. Mindig is a bulik középpontja volt, és tökéletesnek látszott. Azt hiszem, pontosan arról volt híres, hogy kifelé másnak mutatta magát, úgy, hogy közben nem árult el igazán semmit, pedig egyfolytában beszélt.

Bezzeg én. Én szinte alig beszéltem valakivel, a szűk baráti körömön kívül. Jeremy-ben volt valami elbűvölő, nem csak az én számomra, de mindegy. Egyszóval mindannyian megjátszottuk magunkat, ami igazából nem megjátszás volt, csak a tiszta igazság: a gazdag, aki nem találja a helyét, és a nincstelen, aki igen, mégis ő az egyetlen, aki nem fogadja el önmagát.
A második kép akkor sikerült ilyen fényesre, amikor éppen együtt töltöttük az első karácsonyunkat. A képet azt hiszem, Ree készítette, a nővérem. A fotónk, melyen anyám erőltetetten mosolyog, apám szó szerint durcáskodik, én pedig Jeremy-be kapaszkodom, indította el bennem a bizonytalanság érzését. Akkor kezdett először mardosni, amikor a elővettem a bőröndöm alsó rekeszéből. Veszekedés és sírás mellett sikerült elérnem, hogy bekerüljön az albumba.

A következő a legkedvesebb mindkettőnknek. Szintén Ree keze munkája, a tóparti házunkban állunk a stég végén, csak mi ketten, és azt hiszem, esik az eső. Jeremy itt kérte meg a kezemet. Az a nap mindig is életem legszebb napja lesz. A dörgéssel, nem csak az égivel, és a kettőnk napjával. Nem érdekelt, hogy ott voltak a szüleim, az sem, hogy másnap hazamentünk, azt pedig elfelejtettem, hogy az utolsó olyan út, ahova Jeremy úgy indult el, hogy még volt hova hazatérnie. A szülei kidobták otthonról. Soha nem felejtem el azt, amikor ott állt az ablakom alatt, és elmondta, hogy nincs hová mennie. Akkor bontakozott ki nyíltan az „Utáljuk-együtt-Jeremy-t” központú mozgalom, méltóságteljes elnökének anyámat kinevezve.